Elég régen születtem ahhoz, hogy nagymama legyek. Van is két unokám, akiket imádok! Eléggé megtépázott az élet, de azért ennek ellenére azt mondom, hogy jó élni! Kezdem az elején: 1958 márciusában bujtam ki anyám hasából, mert úgy éreztem, hogy ott már elviselhetetlen a helyhiány és a sötétség. De alig hogy kibújtam, sírásra görbült a szám, mert rájöttem, hogy ide kint sem jobb. Mivel leány lettem - s nem fiú - az apám azt mondta rám, hogy "selejt". A nagyanyám meg azt válaszolta neki, hogy " Ferikém Nálad volt a szerszám, miért csináltál selejtet." Na szóval ettől a perctől kezdve az apám imádott engem. Felhőtlen gyerekkor után jött a sötét valóság. 16 éves koromig nagyon szép volt az életem. De azután.....
16 évesen 8 hónap alatt elvesztettem mindent ami addig fontos volt nekem: a nagymamámat, az anyut és az aput is. Ott maradtam mint a kisujjam. Megismertem az első férjemet - s ma már tudom, hogy csak kapaszkodás volt, s nem igazi szerelem - két hónap után hozzámentem.
Április 3-án volt az apám temetése, s május 31-én az esküvőm. Jó mi?
S onnantól számít a "kálváriám". Azóta csak küzdök az élettel, s már vagy kétszer-háromszor ő győzött, majdnem kitütött k.o-val. De felálltam és itt vagyok!!
Ebből a házasságból két gyermekem született, Zsuzsa és Feri. Mindkettő nagyon jó gyerek.
De a kálváriám nem ért véget. Zsuzsi fejlődési rendellenességgel született 8 hónapra, 1 kg 95 dekával. 9 hónapig volt kórházba, kétszer műtötték ez idő alatt, s kérdéses volt, hogy lesz-e tovább.
De erős kislány, s átvészelte. Azután jött az Öcsi (Feri), s mostmár két gyermekes anya voltam 22 évesen. Férjem és én közöttem megromlott a kapcsolat, s a vége az lett, hogy elváltunk 1987-ben. Ő ment jobbra, én balra. Természetesen a gyerekek velem jöttek. Közben az első k.o. elért, 30 évesen kaptam egy infarktust. Szerencsére túéltem. A kórházba a kardiológus azt mondta, hogy egy embert nem ér el csak egy komoly betegség az életben, - legalább is ez a gyakorlat - a szívbtegek nem lesznek más komoly betegségben szenvedő emberek.
De én erre is rácáfoltam.
Most már csak hárman küzködtünk az élettel! Én és a két gyerek. Hányatott sors várt rájuk, mert egy keresetől nem tudtam azt biztositani nekik, amit szerettem volna. Felelősségteljes, komoly gondolkodású gyerekek révén, ahogy tudtak segítettek nekem. Átveszeltük ezt az időszakot is.
A mostani férjem is ennek az időszaknak köszönhető. Vele kárpótolt az élet mindenért! Mellém állt, és egyre jobban éreztem, hogy vége a rossznak! Mikor már úgy éreztem, hogy minden nagyon szép és jó, hogy az élet csodás - beütött a villám.
Ismét komoly beteg lettem, kórházba kerültem, s azt hittem néhány hét s újra a családom körében lehetek, de az élet mást tartogatott számomra. Hat hónap kórház után a férjem hazahozott - lefogyva 50 kilóra, letörve, de nem megtörve - s kezdődött a küzdelem ujra. Küzdeni azért, hogy ujra a régi legyek részben, s visszaadjak a férjemnek abból a sok jóból, amit tőle kaptam. Azóta is mellettem áll, óv, vigyáz rám, s megint úgy érzem, hogy az élet gyönyörű! De bennem van a félsz is, hogy mi jön még?